Nem értem az embereket. De tényleg. Mi a bajt esznek a Horthy nevével fémjelzett korszakon, meg persze magán a kormányzón? Aranykor? Aha. Három millió koldus, egy millió kivándorló, deportáltak és jogfosztottak százezrei, meg persze több százezer értelmetlen halálba küldött katona, és a büszkeségből feláldozott civilek tízezrei. A mérleg másik serpenyőjében köldöknéző irredenta dzsentrik, egy félfeudális rendszer, ami évszázadokkal hátrébb keresi a kiutat. Értem én, hogy a most regnáló rezsim előtt nincs más út, mint bearanyozni azt a korszakot, és akkor talán erről is elhiszi a tömeg, hogy ez is az. A párhuzam adott: erőtlen, önön dicsfényét építgető vezér, hagymázas demagógia, ellenség-keresés. A hárommillió koldus is lassan megvan már. Aztán a Horthy szobrok mellé állíthatunk majd hatalmas Orbán szobrokat…

Tegnap kiállítás megnyitón voltam.
Önmagában ez nem nagy hírértékkel bír, ez szinte hetente előfordul velem, de mostani kilóg a sorból. Két okból is. Az egyik, hogy úgy voltam az esemény egyik főszereplője, hogy nem voltak képeim a falakon, magyarán: én nyitottam meg. A másik ok pedig, hogy a frissen leplombált Sirályban volt mindez. Annyira friss volt a hatósági intézkedés, hogy szinte rendőri felvigyázás mellett mondhattam el a szövegemet, ami érdekes módon illett a helyzethez. Vagy épp bevonzotta azt.

(Vigyázat áthallásos szöveg, emelt szintű szövegértő olvasás szükségeltetik:)

"Tisztelt egybegyűltek!
Üdvözlök mindenkit e jeles napon!

Temetni jöttem, nem dicsérni.És nem azért fogok beszélni az elmúlásról, mert ahogy minden születésnap, így a jelen kiállítás apropóját adó is tulajdonképp annak ünnepe, hogy megint egy kicsivel közelebb kerültünk a halálhoz. Nem az ember halandósága vagy a világ mulandósága felett akarok búsongani.

Hanem azért mert ledőlni látszik a szabadság utolsó bástyája. A művészet már nem a kimondhatatlan igazságok megfogalmazója, hanem önön halhatatlanságának szobrásza lett. Toguro képei nem üzenetek, csak a toguroizmus illusztrációi. Nem képek, csak önmagához intézet szózatok. Nem képek, csak belépőjegyek az örökkévalóságba, csak bejegyzések egy sajátos és saját (külön bejáratú) történelemkönyvben. Toguroizmus. Diktatúra. Ízlés-terror, vagy amit akartok – szemantikai kérdés. De ami nem az: az öregedés. A statisztikai maximum felénél kezdődik a stagnálás, avagy kezdődik a középkor. A sötét középkor. Az egykori forradalmárból, arrogáns és vitát nem tűrő megmondóember lesz, aki csak kinyilatkoztat.

Igen, tudom, még mindig van humora. Zseniálisan hozza összefüggésbe a látszólag össze nem illő dolgokat, és tisztán látó, kegyetlen kritikus. Esetleg intrikus. Valamint nagy erénye, hogy bár alkotásai sokrétűek, sőt, legtöbbször duplán dupla fenekűek, mindenki számára világosak. Mindenki számára másképp, máshonnan, másért. Nem magyaráz, hagyja hogy belemagyaráz. Manipulatív, ha úgy tetszik: igazi nagy stratéga. Vezér. A saját maga teremtette világ egyedüli irányítója.

Persze ez egy ingatag, feje tetejére állított piramisra hajazó világ, ami csak akkor lesz stabil, ha ledől. És le fog dőlni. A halhatatlanság csak a halál által nyerhető el. Talán.

Egy igazi stratégának. Egy igazi művésznek. Egy diktátornak.

Persze ez a megnyitószöveg nem Gyula barátomról, és az ő képeiről szólt.
Ahhoz nem tudok mit hozzászólni.

A kiállítást ezennel megnyitom.
(És kérdezném tisztelettel, hogy hol van a zongora?)

A gödöllői (szép lassan megújuló) vasútállomás környékén legalább tíz mozgássérültek részére fenntartott parkolóhely van. Ami örvendetes. Már hogy ilyen sok van. (Még akkor is, ha arányaiban is jóval több, mint elég.) Kár hogy a parkolóból a vágányokig – urambocsá’ a vonatra – feljutni még egy lánctalpas kerekesszékkel közlekedő paralimpikonnak is kihívást jelentene. Akkor meg minek?

Pártunk és kormányunk a tömegközlekedés ésszerűsítése okán megszünteti a párhuzamosságot a vasút és a Volánbusz járatai között, ami azt jelenti, hogy MÁV járatok sora szűnik meg. Ahol nem, ott buszbérlettel ezentúl lehet vonaton is közlekedni – fordítva viszont nem. Ez akár jó is lehetne. De. Minimum gyanús, hogy a busztársaságokat egyoldalúan és teljesen indokolatlanul hozzák helyzetbe, amikoris azok privatizációja a küszöbön áll. És a történet kommunikációja is sántít, főleg ha ez elmútnyócév alatt megszűntetett szárnyvonalak hangos újranyitását nézem…

Szigorítják az elsősegélyládák szavatossági idejének ellenőrzését. Szép. Mintha ezen múlna, hogy a hazai gépjárművezetők hatékonyabban tudják ellátni a baleseteseket. Nem nehéz belátni, hogy ez csupán látszatintézkedés, sőt, ha a manapság dívó tendenciákat nézem, újabb nettó pénzszerzési manőver. A jogosítvánnyal rendelkezők 90 százaléka még alapszinten sem tudna sérültet ellátni, a maradék 10 pedig steril mull-lap nélkül is elvan. Már ha egyáltalán érdemes egy többszörösen sérült emberhez egyáltalán hozzányúlnia…

Régen írtam gasztronómiai tárgyú bejegyzést, egyrészt mert nem volt időm és lehetőségem a konyhában kreatívkodni, másrészt meg egyébként is ritkán kiált a közlésvágyam billentyűzet után. Most viszont egy nagyböjti tésztaság következik, hátha a húsvéti nagy zabálások után valaki ezzel pihentetné a gyomrát.
Két paradicsomot felkarikázva forró serpenyőben kis olívaolajon megpirítunk, amikor már sütőtőtökre hajazó illatok terjengnek megszórjuk bazsalikommal és rálöttyintünk egy kortynyi balzsamecetet. Átforgatjuk, és frissen a kifőtt tésztához keverjük egy nagy marék ruccola kíséretében. Ezután megdobáljuk a tésztánkat egy kis kockára vágott grillezett gomolyával és pirított dióval. Opcionálisan mehet rá még aszalt paradicsom az olajos fajtából és valami kemény sajt reszelve - de csak egy leheletnyi, fűszer gyanánt.
Persze ha állati fehérjét kíván a szervezetünk akkor elbírja a ropogósra sütött bacon csíkokat is...
Fehérbor. Jóétvágy.

Többször a nagynyilvánosság elé tártam már azon nézetemet miszerint a magyar demokrácia egyik sajátossága, vagy inkább alappillére az, hogy mindenkiről azt feltételezi hogy bűnöző. Csal, lop, hazudik. Vagy minimum kiskapuzik. Ezért túlszabályzott a rendszer, a törvénykezés. De ez nem feltétlenül baj. Példának okáért ott van a családi pótlék, amit minden szülő a kocsmában ver el, rosszabb esetben kábítószert vesz rajta, jogos tehát a törvényalkotói gondolat, hogy ezentúl azt étkezési jegy formájában folyósítsák. Ráadásul így az állam bácsihoz egyből visszacsorog az utalvány kereskedői jutaléka, plusz még megtámogatja Pártunk és Kormányunk baráti vállalkozását, a CBA-t is. Mindenki jól jár. Nem?

Gyűrűzik tovább az ország elnökének rútul szerzett doktorijának ügye. Hibázott az egyetem, formailag renben van a dolgozat, meg ugye alelnök lett közben az egyik vizsgálóbizottsági tag, és persze rossz volt a rendszer (és persze egyébként is elmútnyócév). De a lényeg valahogy megint elsikkad. Ami kis hazánkban sosem volt divat. Mégpedig az egyéni felelősség.
Itt mindenki mindig a másikra mutogat. Nem csak most. Mindig. Geréb Ágnes ügyében hibás a rendszer, a kórházak, a nőgyógyászok, meg azok akik az otthonszülés ellen vannak. A Margit-híd felújítása alatt egy kerékpáros által elsodort gyerek ügyében hibás az anyuka, az önkormányzat, a kivitelező. A televízió székházat felgyújtók ügyében a rendőrség, a Fidesz, Gyurcsány és Demszky. És a többi, és a többi... De valahogy sehol sem hallottam, hogy Geréb Ágnes, az inkriminált biciklis, az előállított garázda elem azt mondta volna, hogy: bocsánat hibáztam, vállalom érte a felelősséget.

Nehéz ilyen környezetben a gyerekeimet úgy nevelni, hogy megértsék, hogy automatizmus legyen náluk: mindig minden körülmények között vállalniuk kell a tetteik következményét. Az ablakot labdával berúgni, vagy a suliból lógni nem nagy kunszt. Vállalni érte a felelősségre vonást már inkább vagányság.

Persze én individualista anarchista vagyok...

Ma 73 éves korában elhunyt Jean Giraud azaz Moebius.
Sokkal többet vesztett vele a világ mint egy tucat drogos popsztárral, mégsem ömlik - nemhogy a csapból - de a közösségi médiából sem a nekrológok, sem a részvétnyilvánítások garmadája. Pedig nem egy szubkulturális ikonról van szó. Mert nem csak az volt. Nemcsak az európai képregény nagyja, hanem a vizuális kultúra és a popkultúra formálója volt.
Ha máshol nem az Ötödik elem kapcsán szinte mindenki találkozott vele.

A magyar vonalról nem is beszélve..., mert az Idő Urai a világ legjobb rajzfilmjei között van. Nálam mindenképpen.

Miközben görgetem tovább a Fejetlenség témáját - ami hamarosan egy nyolcoldalas képregényben bontakozik ki, és áprilisban jelenik meg - a kiállítás egy héttel tovább tekinthető meg. Szóval aki eddig lemaradt róla, az még megnézheti az Odeon Lloyd mozi előterében.

Kis írott kiegészítés azoknak akik már látták, kis ízelítő azoknak akik tervezik megnézni, és pótlék azoknak akik nem tudnak elmenni de kicsit azért érdekli őket:

- Vécsei Rita Andrea megnyitó szövege:  itt
- Szeles Judit háttértörténete: itt

És persze némi nemű illusztráció mindkét helyen...

Gőzerővel folyik az állami monopóliumok kialakítása kis hazánkban, pártunk és kormányunk központosít és államosít. Továbbra is. És közben persze okként és mozgatórugóként a gonosz, és kizsákmányoló multik egyre cizelláltabb és árnyaltabb propagandaképét is lendületesen felfestik a falra. Mintegy ördögként. Pedig ha végiggondoljuk a dolgot, nem a multi gonosz és nem is a multi törekszik kizsákmányolásra. Hanem mi vásárlók. Az olcsó tömegterméket vesszük, olyan nyomott áron, ami sem a személyzet, sem a beszállító tisztességes kifizetését nem teszi lehetővé.  Lusták és spúrok vagyunk megvenni az őstermelőtől a tojást, de a falra is a lakber áruházban árusított egyen-dekoráció kerül, az egyedi kortárs képzőművészeti termék helyett.

Azt pedig hogy az állam rossz gazda nem kell bizonygatni. De ha nagyon matekozni akarunk a pécsi példa még mindig kéznél van. Persze nem kell professzori képesítés ahhoz, hogy belássuk: a korrupció állami játszótér...

Hát most magaslabdát kapnak azok akik a művészeti megnyilvánulásokat nagy általánosságban pszichodráma szakkörként szokták értelmezni. Pedig távol áll tőlem hogy azon általános közvélekedést támogassam - a következő kiállítási anyagommal - miszerint a hányattatott sors jótékony hatással van az alkotás folyamatára. Pedig nem. Nem jó múzsa a szenvedés. És nem gyógymód rá a festés. Ennek ellenére az elmúlt időszak fejetlenségére rímelnek a mostani képek. Persze nem nehéz belelátni mást, avagy bővíteni a kört, és beszélgetni a képekkel.

De lehet velem is...
Holnap a megnyitón. Odeon Lloyd mozi, Hollán Ernő utca 7. 19 óra.
Gyertek jó lesz!

Nem véletlen szerintem, hogy nem túl sok kiöregedett kosarast lehet látni korcsolyázni. Egyrészt a két méter közeli magasságból indulva már szépen fel lehet gyorsulni egy esésnél, másrészt az elhasznált ízületeket sem az efajta mozgásformákra találták ki. Az már csak technikai mellékszál, hogy korcsolyákat se nagyon forgalmaznak 46-os, 47-es méretben. Szóval nem sok érv szólt amellett, hogy jégre menjek, főleg hogy már nem vagyok fiatal. Mármint annyira fiatal, hogy új dolgokat könnyedén és élvezettel elsajátítsak...

Aztán mégis. Lehetett volna rosszabb is. De meg kell mondjam, hogy nem sok megalázóbb dolog van, mint amikor nagynyilvánosság előtt egy komplett hokicuccba öltözött száguldó négyéves menetszele kibillent az egyensúlyodból...

Újabb (a történelem süllyesztőjéből előkapott névvel fémjelzett) válságterv látott napvilágot ezúttal a mezőgazdaság fellendítésének ügyében. A pökhendi nacionalizmus és a szakmai hozzá nem értés itt is vezérfonal, ahogy az Első Orbán Kormány alatt megszokott családi gazdálkodás előtérbe tolása is. Meg a háztájié. Hát nekem van némi rálátásom a falusi gazdálkodásra meg a mezőgazdasági munkára, úgyhogy nem én vagyok valószínűleg ennek a demagóg marhaságnak a célpontja.

Szerintem magyar mezőgazdaság nem létezik és addig nem is fog, amíg terület alapú a támogatás, és nem szövetkeznek az ágazati résztvevők. Egyébként meg évek óta szajkózom, hogy a megújuló energiaforrások (bioetanol, biodízel, energiafű) felé kellene tendálni, nem a kádárista háztáji gazdálkodást favorizálni. Értem én hogy a vezérben felébredt a kis falusi gyerek oszt nosztalgiázik, csak épp (sok minden más mellett) elfelejti, hogy a háztáji gazdálkodás leginkább azért jött létre hogy a falusi paraszt is tudjon legálisan GMK-zni, (meg hogy egy kicsit tupírozzunk a sertéságazat statisztikai mutatóin). Szóval a személyes érzelmeknek nem ez a helyes, és felelősségteljes megnyilvánulása. Ez megint csak parasztvakítás.

A családi gazdaság zsákutca, ennek ráadásul a terület alapú támogatási rendszer is alátesz. Az ugyanis egyértelműen a félfeudális Horthy érára hasonlító szerkezetben kulminált (kevés nagygazda, sok „nadrágszíj” telek). Ami végső soron nem lenne baj, de a központi (ráadásul garantált áras) felvásárlás torzítja a piacot, és semmi nem motiválja a gazdákat, hogy kikerüljenek a (viszonylagosan) kis munkaerő ráfordítással termelhető gabonafélék bűvköréből.

És ha külföldiek megveszik a (szent magyar anya- és termő-) földet, nem fogják másfél méter vastagságban felszedni és zsákokban elvinni. (Sőt a terményt sem, mert a mezőgazdaság úgy hatékony anyagilag, ha a piac és a feldolgozó ipar egybeesik a termőterülettel.) Viszont behozzák a tőkét és a technológiát, munkahelyet teremtenek, és ráadásul újra lesz értéke a földnek.

Boldog Újévet! Mondhatnám. De akinek boldogan indult az évkezdet annak ez csak papucs orrán pamutbojt, a nagyobb halmazt jelentő küszködőkön meg úgysem segít. Úgyhogy..., mindegy.

Még mindig erősen foghíjasan írogatok ide, aminek magánéleti buktatók, kitérők és fordulatok állnak jórészt a hátterében, no meg az, hogy a kreatív energiáimat más egyebek kötik gúzsba. Jelesül, és többek között: kiléptem a forradalmi hevületemmel a nagy-nyilvánosság elé. Ráadásul a visszajelzések alapján arra jutottam, hogy a számtalan (vagy számos) futó művészeti projektem mellett ezen a fronton is muszáj továbbra is odatenni magam. A Visszakézből kiállítás ugyanis zajos fogadtatásra lelt itthon és külföldön, ezért nem hagyhatjuk kihűlni a dolgot. (Részletek hamarosan.)

Persze kaptunk kritikát is bőven. De a jobboldalon megnyilvánuló egykor volt pártállami káderek félművelt fröcsögése is inkább pozitív felhanggal esett latba. Nem mondom, hogy köszönöm, de egyfajta megerősítésként vettem. Viszont azoknak akik kommunista, büdös-szájú prolinak tituláltak, álljon itt egy családi anekdota:
Az egykor kulák nagypapám (aki most 99 évesen - félő - hogy újra megéli, hogy egy újabb diktatúra törli a bakancsát a családba) több mint 15 évvel ezelőtt amikor a több szekérnyi szervestrágya és a vasvilla (valamint személyem) összefüggéseit felismervén értelmiségi státuszomra hivatkozva akartam kibúvót keresni, lakonikus nyugalommal kijelentette:
- Értelmiségi?? Paraszt vagy fiam!

És ezt mindenki értelmezze úgy ahogy jólesik.

Mivel a pénz kisebb helyet foglal, mint a képek, és viszonylag könnyebb lakbérként felhasználni úgy döntöttem, hogy áruba bocsájtom halhatatlan lelkem tárgyi manifesztumait. Felfogható karácsonyi akciónak is, ha nem is feltétlenül ajándékként, hanem mondjuk inkább befektetésként. Mert nem nehéz belátni, hogy a kortárs képzőművészet értékállóbb mint egy OTP vagy egy MOL részvény. Szóval kiárusítás van, minden eladó, lehet nézelődni a honlapomon és az onnan szerteágazó linkeken, de a kényelmesebbeknek a Facebookon összegereblyéztem a javát, árakkal és egyéb paraméterekkel. De persze alkudni is lehet, a tisztesség keretein belül…

A lovakról.

Az hogy mi a művészet az Andy Warhol (és a pop art) óta egy különösen összetett és bonyolult kérdés lett. Csak igen korlátolt és arrogáns emberek tudnak rá kategorikus és egyszerű választ adni. De szerintem szinte biztos, hogy egy művész fokmérője nem az, ki hogyan tud egy lovat lerajzolni, vagy tud-e egyáltalán.

Persze mondhatnánk művész az akit a környezete, a közönség. a kritikusok és a művészettörténészek annak tartanak. Mondhatnánk, de nem nehéz belátni hogy kortársak esetében ez nem lehet mérvadó vezérfonal, hisz sok életében ismert és elismert művész esik ki később az egyetemes kánonból, mások pedig csak haláluk után kerülnek az érdeklődők látóterébe. Sok múlik persze a kapcsolatrendszeren és a marketingen is. Banksy-t például sokkal többen ismerik, és így többre is tartják, mint a szintén a street art területén alkotó Blu-t vagy Os Gemeos-t, pedig véleményem szerint az utóbbiak sok tekintetben sokkal többet mondanak. Mert a művészet lényege a kommunikáció. A meg nem értett művész valamit rosszul csinál, az a kép amit magyarázni kell csak színes illusztráció.

Szóval ha mindenki tudja hogy az a festékfolt egy ló, és mindenki tudja hogy az a ló mit szimbolizál és az a szimbólum mit üzen, akkor többet mondtam vele mint egy realisztikus festménnyel.

Szerintem.

Miért így?

A független jelző jelen esetben nem azt jelenti, hogy nem húzunk egyetlen politikai tábor vagy világnézet irányában sem. Még akkor, sem ha a kis hazánkban jelenleg dívó pártosított és az érthetetlenségig leegyszerűsített viszonyrendszerben ez még akár igaz is lehetne. Itt és most azt jelenti, hogy nem egy műhely vagy egyesület színeiben tesszük, amit teszünk, hanem önállóan függetlenként. Mert egyébként én személy szerint politizálok. Nem abban a koordináta rendszerben, amiben ma egy átlagos választópolgár, de politizálok.

Mint azt már többször elmondtam, itt ezen a blogon is, és máshol is: anarchista vagyok. Valahogy így alakult. A szüleimtől kapott útravalót így sikerült értelmeznem és lefordítanom a saját életemre. Mindig azt tanították, hogy az életemért, a tetteimért és környezetemért elsősorban én vagyok a felelős, és mindig minden tőlem telhetőt meg kell tennem, nem csak a magam igazáért, de másokéért is. Különös tekintettel azokra, akik erre - így vagy úgy, de - nem képesek. Mindig azt tanították, hogy mielőtt valakiről ítéletet mondok mindig próbáljam magam beleélni a helyzetébe, és még ha akkor sem értek vele egyet azért próbáljam megérteni. És végül apámtól az tanultam, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjam fel az elveimet. Akkor, se ha más se marad nekem.

Hát így.

Hogy miért?

Művészként úgy érzem, birtokában vagyok valamiféle egyetemes igazság valamely vetületének, de igazából ennek nem vagyok, nem lehetek tudatában. Viszont valószínűleg ezért van bennem a zsigeri ellenérzés a hatalmat gyakorlókkal szemben, akik viszont önön fontosságuk teljes tudatában úgy gondolják – tévesen, hogy birtokukban van az egyetlen és teljes igazság. Ha pedig az általam oly nagyon rajongott kultúrát és művészetet, annak szabad szellemét akarják maguk alá gyűrni, akkor kinyílik a bicska a zsebemben.

Bicskanyitogató, ahogy az Új Színházat egy pitiáner politikai játszmában a szélsőjobb játszóterévé aljasították. Bicskanyitogató, ahogy József Attila szobrát feláldozzák egy sosem volt félfeudális aranykor felett merengve. Bicskanyitogató, ahogy a köztereket átnevezik, ahogy kisajátítják a saját szimbólumrendszerük számára. Bicskanyitogató, ahogy ellehetetlenítik az alternatív színjátszást, ahogy központosítják és összevonják a múzeumokat, ahogy megvonják az oktatási intézmények autonómiáját. Bicskanyitogató, ahogy az állami támogatás fejében elveszik a filmesektől az utolsó vágás jogát, ahogy megszüntetik vagy megszállják a közalapítványokat, ahogy megfélemlítik a sajtót.

És bicskanyitogató, ahogy a képzőművészetet a politika képeskönyvének illusztrációjává alacsonyítják.

Hát ezért.

Az előző bejegyzésben megpendítettem, hogy az internet pusztájába kiáltott szavakat tettek is követik majd. Hát most csoportos kiállítást szervezünk november végi megnyitóval. Az államilag meghatározott 15 témát mi is feldolgozzuk, vizuálisan reflektálva a regnáló hatalmat jellemző visszásságokra. Nem a közpénzeket osztogató udvari lakájok lábához dörgölőzve, hanem a művészet és a történelem iránti alázattól vezérelve.

Mert:

Hazánkban hihetetlen arroganciával folyik a központosítás, a hatalom lehető legkoncentráltabb formábban történő kisajátítása. Ez mind az anyagi javak és termelő eszközök, mind pedig a hatalmi ágak és jogok teljes körű elbitorlásával a szemünk előtt játszódik le. A polgárok pedig a jog és létbiztonság helyett demagógiából gyúrt nemzeti gumicsontokat kapnak koncként, ami csak a gyűlölködés árkainak mélyítésére és a közügyektől való elfordulást segíti.

A Kerényi elvtárs miniszterelnöki megbízott a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nevében olyan műveket rendelt, amik jól példázzák a jelenlegi rezsim kultúráról alkotott képét. A hatalom számára művészet nem más, mint eszköz, amivel felépítheti sosem volt mitológiáját, egy nagymagyar giccset, amivel önmagukat fényezik, és amivel egyben elvakítják a tömegeket.

Szomorú hogy ehhez művészek adják a nevüket és műveiket. Persze a művész is csak ember és a piacról él, de nem szabadna, hogy a hatalmat ily módon bárki is támogassa. Mert a hatalom támogatása is csak látszat, a hatalom nem érti és nem szereti a művészetet, csak használja, kihasználja! Nem célunk és tisztünk ítélkezni a most született művek és értékük felett. Nem sajnáljuk a rájuk elköltött közpénzeket sem. De a magunk módján szeretnénk tiltakozni a jelenlegi hatalom kultúrpolitikája ellen a saját eszközeinkkel. Művészettel a művészetért. Ha másként nem megy, így, visszakézből!