Igyekszem elkerülni a magyar egészségügyet, mint szolgáltatót, főleg ha beteg vagyok, de nem mindig sikerül. Ilyenkor általában kétfajta algoritmus mentén történnek a dolgok, és ezzel gyakorlatilag a kiinduló álláspontomat helyességét igazolja az élet.
Az "A" verzió a gyakoribb, ekkor hosszas várakozás után vény nélküli tünetkezelés a végeredmény, amit amúgy magamtól is elkezdtem már.
A "B" verzió eredménye egy beutaló lavina minek végigjárás/ülése során a tünetek maguktól elmúlnak, rosszabb esetben másra cserélődnek. A várótermi kontaktusok függvényében...

(A maradék, a hibahatáron mozgó csekély hányadot képező azon esetek, amikor az orvos antibiotikumot ír fel.)

Testet és lelket építő ilyen szép téli reggelen az autókázás. Persze jelentősen csökkenne az örömfaktor, ha özvegy Beszari Gézáné, a nyárigumival nehezített húszéves Kadettal nem vágna neki a reggeli csúcsnak. De kevésbé csodálkozok a miérteken amikor az iskola folyosóján a kertvárosi anyukák eszmefuttatását hallom arról, hogy az egyébként gyalog tíz perc alatt abszolválható utat negyven perc alatt sikerült megtenniük. Kocsival. Mert, nehogymár tönkremenjen a hétvégén drágán ondolált báli frizurájuk...

Mindenkinek megvan a kocsmai karakter, az öreg szivacsos agyú törzsvendég aki mindig osztja az észt az ufókról, Gyurcsányról, az amcsikról, a kormányról, na meg a zsidókról? Akinek mindig megvan mindenről a maga nyakatekerten illogikus összeesküvés-elmélete? Akire mindenki csak legyint egyet, hogy: ugyan már Zsolti bácsi, vendégem egy kisfröccs-kevert kombóra csak kussoljon már? Ugye...
Zavaró, persze. De inkább szórakoztató. Tudom van aki komolyan veszi. Mondjuk a családja. Kötelességtudatból. Vagy a barátai - akarom mondani, az egykori barátai - szánalomból. Van aki viccből adja alá lovat. De ennyi. Nem is szabad komolyan venni, hiba lenne nem a helyén kezelni. Mert ha foglalkozunk vele, kibújik a kis akolmelegéből az őrület, és valami nagyobb, valami félelmetes lesz belőle. Felesleges tehát vitázni vele, cáfolni, vagy urambocsá meggyőzni az igazságról, szembesíteni őt a saját logikai svédcsavarjaival. És ugyanezen okból nem fogalmazunk petíciót sem, és nem írjuk ki hülyeségeit a Facebook üzenőfalára, vagy nem morgolódunk a hülyeségein baráti körben egy sör fölött.
Foglalkozzon vele a többi elmebeteg.
Akkor is ha történetesen Bayer nevezetű az a Zsolti bácsi...

Csókolom, van itt még valaki?

Utoljára talán húsz éve ültem életvitelszerűen kerékpáron, úgyhogy még magamat is megleptem azzal, hogy három hete újra nyeregbe pattantam. Ezt az aktust rá lehet fogni az olimpiai szellemre, meg arra, hogy közvetve, és több szálon rákényszerülök a fiatalosabb életmódra, vagy épp arra, hogy piackutatást végzek. Is-is. Talán. Egy biztos: a biciklis társadalom még mindig nem a szívem csücske. A munkába vezető kb. 7 kilométeres távot végig kerépárúton sikerült abszolválnom (ami a sok sirámot halva biztos valami kivételes szerencsének köszönhető, meg annak, hogy nem ragaszkodok a lehető legrövidebb útvonalnak), de még itt is borzalmas közlekedési morálról adtak tanúbizonyságot a kerekezők.

Olyan alapvető szabályokat hagynak figyelmen kívül, mint például a jobbra tartás. Az irány és sebességváltás nemhogy nem jelzik, de az legtöbbször a józan észnek is ellentmond. De egyébként se nagyon figyelnek a többi közlekedőre. A KRESZ-t legtöbben legyőzendő akadálynak tekintik, a piros lámpa nem nagyon játszik, és sokan kreatívan váltogatják az autóútat-járdát-parkolót a (vélt vagy valós) gyorsabb előrejutás reményében. A hangjelzést meg körülbelül úgy használják, mint az ázsiai sofőrök, mintha az mindent felül írna, és mindenre jó lenne. Ja, és a "nekem menőbb járgányom van: húzódj le" szabály itt is ugyanúgy él mint az autósoknál!

Tudom. Általánosítok. És a heti háromszor húsz kilométer tekerés még nem elég a releváns mintavételhez, de a volán mögül és járdáról tapasztaltakkal messzemenőleg egybevágnak a fentiek. Szóval a kritikus tömeget először fejben kellene elérni...

Az olimpiai játékok kapcsán már megint elharapództak azon kijelentések miszerint az élsport csak cirkusz, ami a pénzről szól. Ellentétben a tömegsporttal. Ami ráadásul egészséges. Hát ez a hozzáállás minimum szemellenzős. Ugyanis a tömegsport is a pénzről szól. Sőt az szól még igazán a pénzről! Az élsport csak a marketing része a gépezetnek, a pénz a sportszerek, sportruhák és a táplálékkiegészítők eladásából van. Tömeges eladásából. Amit a tömegek vesznek meg, a sportközvetítések és azok közé ékelt reklámok hatására. És akkor még nem beszéltünk a testkultusz vámszedőiről, a fitnesztermekről és egyéb pénznyelőkről...

Régen írtam ide. Mondhatni illusztrálom hogyan haldoklik a műfaj. Mármint az énblog, mint olyan. Pedig lenne miről... De sosem hal meg a remény, miszerint a bőség emelte gát egykor majd átszakad. Addig is a Gyerekszobán lehet olvasgatni a nyári játszóterezéseinkről. Például.

Nem értem az embereket. De tényleg. Mi a bajt esznek a Horthy nevével fémjelzett korszakon, meg persze magán a kormányzón? Aranykor? Aha. Három millió koldus, egy millió kivándorló, deportáltak és jogfosztottak százezrei, meg persze több százezer értelmetlen halálba küldött katona, és a büszkeségből feláldozott civilek tízezrei. A mérleg másik serpenyőjében köldöknéző irredenta dzsentrik, egy félfeudális rendszer, ami évszázadokkal hátrébb keresi a kiutat. Értem én, hogy a most regnáló rezsim előtt nincs más út, mint bearanyozni azt a korszakot, és akkor talán erről is elhiszi a tömeg, hogy ez is az. A párhuzam adott: erőtlen, önön dicsfényét építgető vezér, hagymázas demagógia, ellenség-keresés. A hárommillió koldus is lassan megvan már. Aztán a Horthy szobrok mellé állíthatunk majd hatalmas Orbán szobrokat…

Tegnap kiállítás megnyitón voltam.
Önmagában ez nem nagy hírértékkel bír, ez szinte hetente előfordul velem, de mostani kilóg a sorból. Két okból is. Az egyik, hogy úgy voltam az esemény egyik főszereplője, hogy nem voltak képeim a falakon, magyarán: én nyitottam meg. A másik ok pedig, hogy a frissen leplombált Sirályban volt mindez. Annyira friss volt a hatósági intézkedés, hogy szinte rendőri felvigyázás mellett mondhattam el a szövegemet, ami érdekes módon illett a helyzethez. Vagy épp bevonzotta azt.

(Vigyázat áthallásos szöveg, emelt szintű szövegértő olvasás szükségeltetik:)

"Tisztelt egybegyűltek!
Üdvözlök mindenkit e jeles napon!

Temetni jöttem, nem dicsérni.És nem azért fogok beszélni az elmúlásról, mert ahogy minden születésnap, így a jelen kiállítás apropóját adó is tulajdonképp annak ünnepe, hogy megint egy kicsivel közelebb kerültünk a halálhoz. Nem az ember halandósága vagy a világ mulandósága felett akarok búsongani.

Hanem azért mert ledőlni látszik a szabadság utolsó bástyája. A művészet már nem a kimondhatatlan igazságok megfogalmazója, hanem önön halhatatlanságának szobrásza lett. Toguro képei nem üzenetek, csak a toguroizmus illusztrációi. Nem képek, csak önmagához intézet szózatok. Nem képek, csak belépőjegyek az örökkévalóságba, csak bejegyzések egy sajátos és saját (külön bejáratú) történelemkönyvben. Toguroizmus. Diktatúra. Ízlés-terror, vagy amit akartok – szemantikai kérdés. De ami nem az: az öregedés. A statisztikai maximum felénél kezdődik a stagnálás, avagy kezdődik a középkor. A sötét középkor. Az egykori forradalmárból, arrogáns és vitát nem tűrő megmondóember lesz, aki csak kinyilatkoztat.

Igen, tudom, még mindig van humora. Zseniálisan hozza összefüggésbe a látszólag össze nem illő dolgokat, és tisztán látó, kegyetlen kritikus. Esetleg intrikus. Valamint nagy erénye, hogy bár alkotásai sokrétűek, sőt, legtöbbször duplán dupla fenekűek, mindenki számára világosak. Mindenki számára másképp, máshonnan, másért. Nem magyaráz, hagyja hogy belemagyaráz. Manipulatív, ha úgy tetszik: igazi nagy stratéga. Vezér. A saját maga teremtette világ egyedüli irányítója.

Persze ez egy ingatag, feje tetejére állított piramisra hajazó világ, ami csak akkor lesz stabil, ha ledől. És le fog dőlni. A halhatatlanság csak a halál által nyerhető el. Talán.

Egy igazi stratégának. Egy igazi művésznek. Egy diktátornak.

Persze ez a megnyitószöveg nem Gyula barátomról, és az ő képeiről szólt.
Ahhoz nem tudok mit hozzászólni.

A kiállítást ezennel megnyitom.
(És kérdezném tisztelettel, hogy hol van a zongora?)

A gödöllői (szép lassan megújuló) vasútállomás környékén legalább tíz mozgássérültek részére fenntartott parkolóhely van. Ami örvendetes. Már hogy ilyen sok van. (Még akkor is, ha arányaiban is jóval több, mint elég.) Kár hogy a parkolóból a vágányokig – urambocsá’ a vonatra – feljutni még egy lánctalpas kerekesszékkel közlekedő paralimpikonnak is kihívást jelentene. Akkor meg minek?

Pártunk és kormányunk a tömegközlekedés ésszerűsítése okán megszünteti a párhuzamosságot a vasút és a Volánbusz járatai között, ami azt jelenti, hogy MÁV járatok sora szűnik meg. Ahol nem, ott buszbérlettel ezentúl lehet vonaton is közlekedni – fordítva viszont nem. Ez akár jó is lehetne. De. Minimum gyanús, hogy a busztársaságokat egyoldalúan és teljesen indokolatlanul hozzák helyzetbe, amikoris azok privatizációja a küszöbön áll. És a történet kommunikációja is sántít, főleg ha ez elmútnyócév alatt megszűntetett szárnyvonalak hangos újranyitását nézem…

Szigorítják az elsősegélyládák szavatossági idejének ellenőrzését. Szép. Mintha ezen múlna, hogy a hazai gépjárművezetők hatékonyabban tudják ellátni a baleseteseket. Nem nehéz belátni, hogy ez csupán látszatintézkedés, sőt, ha a manapság dívó tendenciákat nézem, újabb nettó pénzszerzési manőver. A jogosítvánnyal rendelkezők 90 százaléka még alapszinten sem tudna sérültet ellátni, a maradék 10 pedig steril mull-lap nélkül is elvan. Már ha egyáltalán érdemes egy többszörösen sérült emberhez egyáltalán hozzányúlnia…

Régen írtam gasztronómiai tárgyú bejegyzést, egyrészt mert nem volt időm és lehetőségem a konyhában kreatívkodni, másrészt meg egyébként is ritkán kiált a közlésvágyam billentyűzet után. Most viszont egy nagyböjti tésztaság következik, hátha a húsvéti nagy zabálások után valaki ezzel pihentetné a gyomrát.
Két paradicsomot felkarikázva forró serpenyőben kis olívaolajon megpirítunk, amikor már sütőtőtökre hajazó illatok terjengnek megszórjuk bazsalikommal és rálöttyintünk egy kortynyi balzsamecetet. Átforgatjuk, és frissen a kifőtt tésztához keverjük egy nagy marék ruccola kíséretében. Ezután megdobáljuk a tésztánkat egy kis kockára vágott grillezett gomolyával és pirított dióval. Opcionálisan mehet rá még aszalt paradicsom az olajos fajtából és valami kemény sajt reszelve - de csak egy leheletnyi, fűszer gyanánt.
Persze ha állati fehérjét kíván a szervezetünk akkor elbírja a ropogósra sütött bacon csíkokat is...
Fehérbor. Jóétvágy.

Többször a nagynyilvánosság elé tártam már azon nézetemet miszerint a magyar demokrácia egyik sajátossága, vagy inkább alappillére az, hogy mindenkiről azt feltételezi hogy bűnöző. Csal, lop, hazudik. Vagy minimum kiskapuzik. Ezért túlszabályzott a rendszer, a törvénykezés. De ez nem feltétlenül baj. Példának okáért ott van a családi pótlék, amit minden szülő a kocsmában ver el, rosszabb esetben kábítószert vesz rajta, jogos tehát a törvényalkotói gondolat, hogy ezentúl azt étkezési jegy formájában folyósítsák. Ráadásul így az állam bácsihoz egyből visszacsorog az utalvány kereskedői jutaléka, plusz még megtámogatja Pártunk és Kormányunk baráti vállalkozását, a CBA-t is. Mindenki jól jár. Nem?

Gyűrűzik tovább az ország elnökének rútul szerzett doktorijának ügye. Hibázott az egyetem, formailag renben van a dolgozat, meg ugye alelnök lett közben az egyik vizsgálóbizottsági tag, és persze rossz volt a rendszer (és persze egyébként is elmútnyócév). De a lényeg valahogy megint elsikkad. Ami kis hazánkban sosem volt divat. Mégpedig az egyéni felelősség.
Itt mindenki mindig a másikra mutogat. Nem csak most. Mindig. Geréb Ágnes ügyében hibás a rendszer, a kórházak, a nőgyógyászok, meg azok akik az otthonszülés ellen vannak. A Margit-híd felújítása alatt egy kerékpáros által elsodort gyerek ügyében hibás az anyuka, az önkormányzat, a kivitelező. A televízió székházat felgyújtók ügyében a rendőrség, a Fidesz, Gyurcsány és Demszky. És a többi, és a többi... De valahogy sehol sem hallottam, hogy Geréb Ágnes, az inkriminált biciklis, az előállított garázda elem azt mondta volna, hogy: bocsánat hibáztam, vállalom érte a felelősséget.

Nehéz ilyen környezetben a gyerekeimet úgy nevelni, hogy megértsék, hogy automatizmus legyen náluk: mindig minden körülmények között vállalniuk kell a tetteik következményét. Az ablakot labdával berúgni, vagy a suliból lógni nem nagy kunszt. Vállalni érte a felelősségre vonást már inkább vagányság.

Persze én individualista anarchista vagyok...

Ma 73 éves korában elhunyt Jean Giraud azaz Moebius.
Sokkal többet vesztett vele a világ mint egy tucat drogos popsztárral, mégsem ömlik - nemhogy a csapból - de a közösségi médiából sem a nekrológok, sem a részvétnyilvánítások garmadája. Pedig nem egy szubkulturális ikonról van szó. Mert nem csak az volt. Nemcsak az európai képregény nagyja, hanem a vizuális kultúra és a popkultúra formálója volt.
Ha máshol nem az Ötödik elem kapcsán szinte mindenki találkozott vele.

A magyar vonalról nem is beszélve..., mert az Idő Urai a világ legjobb rajzfilmjei között van. Nálam mindenképpen.

Miközben görgetem tovább a Fejetlenség témáját - ami hamarosan egy nyolcoldalas képregényben bontakozik ki, és áprilisban jelenik meg - a kiállítás egy héttel tovább tekinthető meg. Szóval aki eddig lemaradt róla, az még megnézheti az Odeon Lloyd mozi előterében.

Kis írott kiegészítés azoknak akik már látták, kis ízelítő azoknak akik tervezik megnézni, és pótlék azoknak akik nem tudnak elmenni de kicsit azért érdekli őket:

- Vécsei Rita Andrea megnyitó szövege:  itt
- Szeles Judit háttértörténete: itt

És persze némi nemű illusztráció mindkét helyen...

Gőzerővel folyik az állami monopóliumok kialakítása kis hazánkban, pártunk és kormányunk központosít és államosít. Továbbra is. És közben persze okként és mozgatórugóként a gonosz, és kizsákmányoló multik egyre cizelláltabb és árnyaltabb propagandaképét is lendületesen felfestik a falra. Mintegy ördögként. Pedig ha végiggondoljuk a dolgot, nem a multi gonosz és nem is a multi törekszik kizsákmányolásra. Hanem mi vásárlók. Az olcsó tömegterméket vesszük, olyan nyomott áron, ami sem a személyzet, sem a beszállító tisztességes kifizetését nem teszi lehetővé.  Lusták és spúrok vagyunk megvenni az őstermelőtől a tojást, de a falra is a lakber áruházban árusított egyen-dekoráció kerül, az egyedi kortárs képzőművészeti termék helyett.

Azt pedig hogy az állam rossz gazda nem kell bizonygatni. De ha nagyon matekozni akarunk a pécsi példa még mindig kéznél van. Persze nem kell professzori képesítés ahhoz, hogy belássuk: a korrupció állami játszótér...

Hát most magaslabdát kapnak azok akik a művészeti megnyilvánulásokat nagy általánosságban pszichodráma szakkörként szokták értelmezni. Pedig távol áll tőlem hogy azon általános közvélekedést támogassam - a következő kiállítási anyagommal - miszerint a hányattatott sors jótékony hatással van az alkotás folyamatára. Pedig nem. Nem jó múzsa a szenvedés. És nem gyógymód rá a festés. Ennek ellenére az elmúlt időszak fejetlenségére rímelnek a mostani képek. Persze nem nehéz belelátni mást, avagy bővíteni a kört, és beszélgetni a képekkel.

De lehet velem is...
Holnap a megnyitón. Odeon Lloyd mozi, Hollán Ernő utca 7. 19 óra.
Gyertek jó lesz!

Nem véletlen szerintem, hogy nem túl sok kiöregedett kosarast lehet látni korcsolyázni. Egyrészt a két méter közeli magasságból indulva már szépen fel lehet gyorsulni egy esésnél, másrészt az elhasznált ízületeket sem az efajta mozgásformákra találták ki. Az már csak technikai mellékszál, hogy korcsolyákat se nagyon forgalmaznak 46-os, 47-es méretben. Szóval nem sok érv szólt amellett, hogy jégre menjek, főleg hogy már nem vagyok fiatal. Mármint annyira fiatal, hogy új dolgokat könnyedén és élvezettel elsajátítsak...

Aztán mégis. Lehetett volna rosszabb is. De meg kell mondjam, hogy nem sok megalázóbb dolog van, mint amikor nagynyilvánosság előtt egy komplett hokicuccba öltözött száguldó négyéves menetszele kibillent az egyensúlyodból...